4. rész

Sziasztok!

Az a helyzet, hogy nem készültem ma estére résszel, de Dreamy Girl  megzsarolása rossz ötlet volt, ( azt írtam neki, hogy hozok új részt, ha a Love&Pain-be kapunk új fejeztetet...)  ezért most tartozom neki egy résszel ígéretem szerint, amit most örömmel teljesítek. Remélem nektek is okoz egy pici örömöt a vártnál sokkal előbb érkező új rész.
Köszöntöm az új feliratkozókat, és buzdítom őket is, hogy kommenteljenek, ha van rá idejük, vagy tetszik nekik annyira a történet, hogy úgy érzik, megérdemlek pár sor biztatást. Mindenkinek nagyon kellemes utolsó nyári hetet kívánok, és jó időt. :))

xxxBecca
4. rész

H.
Egész nap nem tudtam másra gondolni, csak a délutáni kísérletre. Alig vártam, hogy kettesben legyek vele, bár ezt magamnak sem mertem bevallani. Ahogy az utolsó órának is vége lett, és átmentünk az menzára, a fiúk már ott vártak rám. Beálltunk a sorba, és megkaptuk a kóstolás nélkül is ehetetlennek titulált ebédünket, aztán kimentünk a teraszra. Nem volt szabad asztal, de Zayn az „enyhébbik csúnya nézésével” elűzött egy rakat elsőst a juharfa alatti kedvenc asztalunktól. Úgy megijedtek szegények, hogy mindent ott is hagytak az asztalon. Niall örömmel vette észre, hogy a desszertjükre már nem volt idejük. Egy széles mosoly kíséretében összeszedte a malátapudingokat, a többi moslékot egy tálcára öntötte, és kedvesen áttette a másik asztalra, ahol másodikos lányok ültek, de nem a célközönségből. Szemüveges okostojások gyülekezete. Nyikkani sem mertek, pedig nagy szemétség volt a maradékos tálcát letenni eléjük. De hát a menő fiúk pont ettől menők…..gondolom.
Szerencsém volt, hogy a kaja szarabb volt, mint egyébként, így nem kellett magyarázkodnom, hogy miért nem eszem egy falatot sem, sőt az volt a legnagyobb királyság, hogy magamnak is azt hazudhattam, csak azért nem megy le a torkomon, mert gusztustalan.
- Mit csinálunk délután? – kérdezte Malik
- Szerintem menjünk el megnézni az úszócsapat újonnan felvett tagjait. – válaszolta Liam
- Mer? Hol érdekel engem a sok deltás faszfej? – kérdezte idegesen Niall
- A NŐI csapat új tagjait, te szerencsétlen! – mondta neki szájbarágósan a barátja, és közben hátulról finoman tarkón legyintette, hogy jelezze, mekkora idióta.
- ÚÚÚ az jó ötlet! – vágta rá Zayn. - Úgyis meg akartam nézni a felhozatalt. Az idén még nem csekkoltam le az elsősöket. Nem volt rá időm…- magyarázta meg, nehogy valami téves következtetést vonjunk le a dologból. A többiek bólogattak, aztán azon vettem észre magam, hogy mindhárman rám néznek kérdőn. Úgy csináltam, mintha tele lenne a szám, hogy időt nyerjek.
- Én nem tudok menni. – ezt sikerült válaszolnom. Elmés ugye? Mert biztosan nem hárman kérdezték egyszerre, hogy: - MIÉÉÉRT???
- Hááát, őőőő, a prof berendelt, hogy korrepetál bioszból, mivel lemaradtam a múltkori óráról.
- Mi van?? – kérdezte Liam, aki először ocsúdott fel a döbbenetből. - Mi sem voltunk ott, de nekünk nem szólt.
Éreztem, ahogy a nyakamtól kezdek elvörösödni.
– Jaaaa…. mondta, hogy szóljak nektek is! – na, ez az! Akkora barom vagyok, hogy arra már nincs is szó. Anyám mindig mondta, hogy stresszhelyzetben használhatatlan vagyok. Olyan kibaszott dühös lettem magamra, hogy ordítani tudtam volna. Seggfej! Gyíkarc! Idióta állat! – miközben ezekkel a szavakkal kedveskedtem magamnak gondolatban, a srácok egymásra néztek, aztán lemondóan felsóhajtottak.
- Bassza meg! Már a délutánunknak is annyi. – nyöszörögte Liam
- Én nem vagyok kiakadva. Csípem Dr. Tomlinsont. Szerintem tök jó fej. Azt mondta, szólítsam Louisnak. – vigyorgott Niall. Ennél a mondatnál szakadt el a cérnám. Olyan ideges lettem, hogy felugrottam, és köszönés nélkül elrohantam….. VOLNA, de épp belefordultam abba, aki miatt kezd felborulni a világom. Láthatta a mozdulatsort, ahogy felugrok, és hatalmas elánnal fordulok, de nem volt ideje ellépni (nem is lett volna hova, hacsak fel nem ugrik a lányok asztalára) így csak annyit tehetett, hogy a tálcáját oldalra nyújtotta, hogy az ütközésnél ne legyen kettőnk között. Felkenődtem rá, mint a Tom és Jerry rajzfilmeken szoktak. Szerencsémre én vagyok a magasabb, így az ő arca fúródott a nyakamba, és nem fordítva, mert akkor nem állok jót magamért. Ahogy összeütköztünk, az orrom a hajához ért. Isteni illata volt. Mint a frissen vágott fű, némi mentával és cédrussal.
El kell mennem az orvoshoz. A gyomromban mintha lepkék bolydultak volna meg. Bazmeg, ilyen csak lányregényekben van.(Arról ne is beszéljünk, hogy megint gondok lettek ágyéktájon a gatyámban.)
Hirtelen átöleltem, hogy ne zuhanjon a hátára, visszahúztam, aztán amikor éreztem, hogy már stabilan áll a lábán, akkor hátraléptem. Felnézett a szemembe, az arcán döbbenet, és még valami, amit nem tudtam beazonosítani. Aztán a szeme végigfutott rajtam, és meg sem állt odáig, ahol épp a vérmennyiségem kábé kétharmada ütötte el az időt. Mikor rájöttem, hogy az álló farkamat nézi, fénysebességgel fordultam sarkon, és elindultam kifelé.

Már otthon feküdtem a kanapén, miután vettem egy hidegzuhanyt, és azon törtem a fejem, mit csináljak. Ha elmegyek, lehet, hogy számon kéri a menzai viselkedésemet. Ha nem megyek el, de a fiúk elmennek, akkor itt esz meg a fene. Pláne, hogy Niall is be akar nála vágódni. (miért, még ki?!...mert én tuti nem…:P)
Végül nehéz döntést hoztam. Elővettem a telefonom és tárcsáztam a számot, ahonnan az óra felvétele érkezett legutóbb.
- Halló! – szólt bele kedvesen.
- Dr. Tomlinson! – mondtam, szerintem érthetetlenül. Nem hiszem el, hogy már beszélni se tudok.
- Harry?
- Igen, én vagyok. Professzor úr! Elnézést szeretnék kérni az étteremben történtekért. Azt hiszem elkaptam valamit. Olyan rosszullét jött rám, hogy ki kellett rohannom. – hazudtam, mert egyszerűen képtelen voltam jobb magyarázattal előállni.
- Értem. Mi is valami ilyesmire tippeltünk a fiúkkal.
- Tessék? Milyen fiúkkal? Mikor? – idióta kérdések egy idiótától. Kezdett felforrni az agyvizem. Hát még amikor a választ meghallottam.
- Pont oda akartam kéredzkedni hozzátok ebédelni, amikor elrohantál. A fiúk is tanácstalanok voltak, pláne, hogy a telefont sem vetted fel. Rájöttünk, hogy csak valami rosszullét lehetett. Kérdeztem tőlük, hogy mi zaklatott fel ennyire…- itt szünetet tartott, és nekem eszembe jutott, ahogy elrejthetetlen erekciómmal álltam vele szemben, és nem tudtam eldönteni, hogy volt-e él a hangjában, vagy sem – azt válaszolták, hogy pont a délutáni kísérletről beszélgettetek. Csak reméltem, hogy nem attól fordult fel a gyomrod. – most végleg elhallgatott. Kihagyott a szívem.
- Óóóó, dehogy. Már napok óta bujkál bennem valami. Azt szeretném kérdezni, elhalaszthatnánk-e?
- Persze. Hallom, hogy végül meghívtad Niallt, és Liamet is….- Újabb kínos csend. Rémület lett rajtam úrrá. Ha elárulta a fiúknak, hogy én kértem tőle a korrepet, és nem ő kényszerített rá, akkor oda a renomém egy életre. – ha felhívod őket, hogy elmarad, akkor semmi akadálya. De én nem tudom a számukat. Ahogy eddig a tiédet sem tudtam.
- Persze, Dr. Tomlinson, elintézem. Köszönöm. – motyogtam, majd letettem, és csak néztem, hogy remeg a kezem.
Majd szétpukkadtam a méregtől, először is azért, mert velünk (velem??) akart ebédelni, én meg így elcsesztem, másodszor, mert ilyen béna vagyok, hogy olyat hazudtam, amivel ha lebukom, egy életre leégetem magam a srácok előtt, harmadszor, mert csak a hangjától megint felizgultam.
De nem volt kedvem visszamenni a hidegvíz alá, így megadóan sóhajtottam, és becsúsztattam a kezem a melegítőmbe. Már ziháltam, és egy hajszál választott el az orgazmustól, amikor kopogtak az ajtón. Először lefagytam, aztán úgy döntöttem, nem érdekel ki az, majd elmegy.
- Harry? – ÓÓÓÓÓÓ BASSZA MEG! EZ DR. TOMLINSON! A PICSÁBA….
- Egy pillanat. - nyögtem ki, de a testem már robotpilótára kapcsolt, a hasizmaim összehúzódtak, a kezem olyan gyorsan pumpált, ahogy csak bírt.
- Csak nyugodtan. Nem sietek! – mondta az ajtó Louis hangján. Nem siet. Akkor jó. A hangjától, és ahogy ezt kimondta, akkorát élveztem, hogy majdnem el is ájultam. Összefröcsköltem az egész hasam, a pólóm, amit felhúztam majdnem az államig, és mindezt úgy, hogy a tenyeremmel szorítani próbáltam közben. Kellett vagy fél perc, mire a csillagok eltűntek a látóteremből, és fel tudtam állni. Berohantam a fürdőbe, megtöröltem magam, ledobtam a pólóm, aztán a hálóban felkaptam egy tisztát, és siettem ajtót nyitni. Mielőtt a kilincsre tettem a kezem, még vettem pár mély levegőt, de aztán nem lehetett tovább halogatni.
- Jó napot professzor úr! – tártam ki az ajtót.
- Szervusz Harry! Bocsáss meg, hogy így rád török, de aggasztott, hogy mi van veled. És az előbb a telefonban is olyan furcsa volt a hangod. Szerettem volna meggyőződni róla, hogy nincs-e szükséged esetleg orvosra. – fürkészte az arcomat, ami egyébként lángban égett. Aztán szerintem már elkékült, mikor azon kezdtem gondolkozni, hogy ugye nem lóg egy csepp a hajamról, vagy a fülcimpámról. Akkor ások itt egy gödröt, és belefekszem szégyenemben, mert attól sem lenne jobb a helyzet, ha azt hazudnám, hogy takony.
- Őőő, szerintem nincs nagy baj, Dr. Tomlinson…. De bunkó vagyok. Fáradjon beljebb!
- Tényleg nem akarlak zavarni Harry! – olyan szépen ejtette ki a nevemet, hogy a gyomromban a kibaszott lepkék megint megőrültek.
- Nem zavar. Kérem! Igyon velem egy kávét! – a szemembe nézett, és az arcán annyi minden futott át, amit szerettem volna felvenni egy kamerával, aztán lassítva újranézni, és kielemezni, mert ebben a felfokozott idegállapotban képtelen voltam rá.
- Hát jó. Köszönöm. – egyezett bele. Elmosolyodott és izgatott kíváncsisággal lépett be a házba. Én pedig a konyha felé kormányoztam, mert eszembe jutott, hogy a nappaliba nem vihetem. Az ugyanis háborús övezet. A kanapén bárhol lapulhat egy akna….

_____________________________________________________

L.

A napom azzal telt, hogy ignorálni próbáltam az agyamban háttérprogramként futó fantáziaképeket, ahol Harryt rontom meg különböző helyzetekben. Az óráimat kínkeservesen adtam le, és percenként néztem az időt.
Miért várt rám reggel, és hogy jutott eszébe, hogy korrepetálást kérjen? Harry Styles? Meg mertem volna esküdni, hogy zavarban van a közelemben, mintha vonzódna hozzám. De ez teljességgel kizárt. Hallottam a folyosói pletykákat, hogy tucatszám fogyasztja a nőket. Ezért jó, ha a fél iskola azt hiszi rólad, hogy te is egy diák vagy. Nem hallgatnak el, mikor köztük járkálsz. Hátránya is van. Körülbelül húsz lány szólított le a héten, különböző átlátszó indokkal, hogy megismerkedjenek velem. Nem értem a mai nőket. Komolyan gondolják, hogyha ők másznak rá egy pasira, akkor abból lehet valódi kapcsolat? Egy férfi lételeme a vadászat. Neki kell becserkésznie az áldozatot ahhoz, hogy igazán érdekelje. Lehet, hogy önismereti szakkört kellene indítanom?! Profitálhatnának belőle. De az biztos, hogy csak lányok járnának, és az első alkalommal letepernének, és széttépnének, amikor a lélek rejtelmeiről beszélnék. Kirázott a hideg, és elvetettem az ötletet.
Képtelen voltam rájönni, mi a mozgatórugója Harry cselekedeteinek. Márpedig tudós agyam nem szereti, ha valamit nem értek. Muszáj kiderítenem, hányadán állunk. Az utolsó óra után felpörgettem magam, és átfutottam a lehetőségeket, majd egyre redukáltam. Nem kettesben kell vele találkoznom, mert akkor én is lemerevedek, hanem a barátai társaságában, akiket fél kézzel tudok kezelni, miközben jól megfigyelhetem a fiút, és megfejthetem a rejtélyt. A haverjai körében talán oldottabb lesz, és elárulja magát. Ez volt a terv.
Lerohantam az ebédlőbe, és körülnéztem. Kezdtem elkeseredni, mert nem láttam őket sehol. Kiléptem a teraszra, és a szemem szinte átfésülte az ott lévőket. Mikor megakadt a göndör tincseken, fellélegeztem. Visszasiettem, kikértem az ebédem, és a tálcámmal a kezemben határozottan indultam el az asztaluk felé.
Már majdnem odaértem, mikor láttam, hogy Harry felpattan, és azt is felfogtam, hogy olyan feszültség árad belőle, hogy majd felrobban. Már túl közel voltam, hogy kitérjek előle, ezért csak arra volt lehetőségem, hogy mérsékeljem a károkat. Oldalra nyújtottam a tálcát, a másik karommal az egyensúlyhelyzetemen próbáltam javítani, így azt is kitartottam, és felkészültem a becsapódásra.
Gondoltam én….
De hogy lehetne felkészülni arra, hogy az arcod belefúródik a legfinomabb bőrbe, amit valaha láttál, aminek olyan illata van, hogy szinte megrészegít. A szám a nyakán siklott egy pillanat töredékéig, és a szívem kihagyott pár ütemet. Soha nem vágytam még semmire olyan erősen, mint abban a pillanatban arra, hogy eltűnjön a külvilág, megálljon az idő, és ebben a bizarr helyzetben maradhassak örökre.
Persze nem történt semmi rendkívüli, csak annyi, hogy Harry a hihetetlenül erős, hosszú karjával átölelt, és megtartott, hogy el ne essek.
Ja, és még egy apróság. Úgy éreztem, mintha izgalmi állapotban lett volna, ahogy összesimult a testünk. Kivételes agyam fénysebességgel dolgozta fel az információkat, ezért mikor a talpamra állított, és ellépett mellőlem, nem bírtam megállni, hogy megbizonyosodjak róla, nem egy összecsukható esernyő van a zsebében.
Hát nem az volt. Kiszáradt a szám a látványtól. Az erekciója teljesen nyilvánvalóan megmutatkozott, kétség nem fért hozzá. Döbbenet. És kín. Én még soha nem kívántam ennyire senkit.
Mire visszanézhettem volna az arcába, már sarkon fordult és elrohant. Valószínűleg egy kiscsajtól kapott olyan sms-t, amire így reagált. De mitől volt ilyen ideges? Ez a fiú csupa rejtély. Ahelyett, hogy megfejtettem volna, újabb kérdések kerültek fel a listámra. És mit gondol rólam, aki leplezetlenül megbámultam? Vajon rájön, hogy egy buzi vagyok, aki utána epekedik? Ez a gondolat kijózanított. Nem égethetem le magam már az elején. Én itt tanár vagyok, aki soha, semmilyen körülmények között nem kerülhet kapcsolatba egy diákjával. Azt hiszem, ezt naponta tízezerszer kell elmondanom magamnak, amíg tudatosodik bennem.
- Hello fiúk! – köszöntem a döbbenten ülőkre, mikor összeszedtem magam.
- Jó napot Dr. Tomlinson! – válaszolta Niall mosolyogva.
- Ideülhetek hozzátok? Nem szeretek egyedül enni.
- Persze.- mondta a fekete szépfiú, akinek még nem tudom a nevét, de közben a tanári asztal felé nézett, hogy miért nem oda ültem le.
- Szeretnélek jobban megismerni benneteket, és erre remek alkalom egy közös étkezés. – válaszoltam a ki nem mondott kérdésre.
- Foglaljon helyet! – invitált Liam, és a megüresedett helyre mutatott, hogy oda üljek le.
- Mi történt Harryvel? – mivel még ők sem tették túl magukat a döbbeneten a fiú viselkedése miatt, gondoltam így nem lesz feltűnő, ha róla kérdezek.
- Fogalmunk sincs…- válaszolta a szőke, fogszabályzós Niall –egyik percben még a délutáni korrepről dumáltunk, a másikban már itt sem volt. – őszinte tanácstalanságot láttam az arcán.
- A délutáni miről? – kérdeztem vissza, mert azt hittem rosszul hallottam, miközben abban reménykedtem, ha jól hallottam, akkor sem a kettesben tervezett kis szeánszunkról beszélnek. Kezdett összehúzódni a gyomrom.
- Harry most szólt, hogy be kell pótolnunk a múltkori hiányzást, és hogy a Professzor úr ma délután megmutatja nekünk a kísérletet. – köpni, nyelni nem tudtam. Miért szólt nekik? Mégsem akart kettesben lenni velem? De akkor mi a tököm ez az egész? A reggeli kis közjáték mire volt jó? Nem tudtam mit kezdeni az információkkal, mert szöges ellentétben álltak egymással. Úgy döntöttem, ezt a kaput most nyitva hagyom, hátha kiforrja magát a helyzet.
- Igen. Ebben maradtunk. – gyorsan másra tereltem a témát, és közben azon járt az eszem, hogy lőttek az intim együttlétnek, amiről egész nap fantáziáltam. Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a szomorúság.
Mikor végeztünk, még volt egy órám a megbeszélt találkozónkig a fiúkkal, és tudtam, hogy ki kell szellőztetnem a fejemet. Átvágtam a platánsoron, és az iskola mögötti bicikliúton indultam el az erdő felé. Körülbelül negyed órát sétálhattam, amikor rezegni kezdett a telefonom. Ismeretlen szám volt.
- Halló!
- Dr. Tomlinson! – az imádott, rekedten mély hang mondta ki a nevemet, amitől vigyázzállásban merevedtem meg az ösvényen.
- Harry? – kérdeztem, mert képtelen voltam felfogni, hogy ő hív. A vérem száguldott az ereimben.
- Igen, én vagyok. Professzor úr! Elnézést szeretnék kérni az étteremben történtekért. Azt hiszem elkaptam valamit. Olyan rosszullét jött rám, hogy ki kellett rohannom. – Rosszullét? Eddig erről szó sem volt. Egyébként sem tudok olyan vírusról, ami mellékhatásként merevedéssel járna, de persze ezt nem mondhattam neki.
- Értem. Mi is valami ilyesmire tippeltünk a fiúkkal.
- Tessék? Milyen fiúkkal? Mikor? – a hangjából egyszerre csendült ki düh és tanácstalanság. Ilyen pipa lett, hogy a háta mögött beszélgettünk róla?
- Pont oda akartam kéredzkedni hozzátok ebédelni, amikor elrohantál. A fiúk is tanácstalanok voltak, pláne, hogy a telefont sem vetted fel. Rájöttünk, hogy csak valami ilyesmi lehetett. Kérdeztem tőlük, hogy mi zaklatott fel ennyire… azt válaszolták, hogy pont a délutáni kísérletről beszélgettetek. Csak reméltem, hogy nem attól fordult fel a gyomrod. – közben egy huncut kis hang a fejemben azt mondta, azt viszont remélem, hogy attól állt fel a farkad. Majdnem felnyögtem.
- Óóóó, dehogy. Már napok óta bujkál bennem valami. Azt szeretném kérdezni, elhalaszthatnánk-e?
- Persze. Hallom, hogy végül meghívtad Niallt, és Liamet is….- nem tudtam megállni, hogy finoman ne kérdezzek rá a dologra, de nem válaszolt, csak hallgatott. A lélegzetét tisztán hallottam a telefonban. – ha felhívod őket, hogy elmarad, akkor semmi akadálya. De én nem tudom a számukat. Ahogy eddig a tiédet sem tudtam.
- Persze, Dr. Tomlinson, elintézem. Köszönöm – letette… A sípoló hangot hallgattam még pár másodpercig, és egymást kergették a gondolataim. Ez most mi volt? Miért mondta le? Meggondolta magát? Rájött, hogy meleg vagyok, és megundorodott tőlem? Vagy tényleg beteg? A hangja nagyon furcsa volt, annyi szent. Nem bírom a bizonytalanságot. Soha nem tudtam mit kezdeni vele. Ha valami rossz történik, akkor essünk túl rajta, ha nem, akkor felesleges a kínlódás, amíg kiderül. Visszafordultam, és szinte futólépésre váltottam.
Amikor beértem a tanulók bungalói közé, rájöttem, hogy fogalmam sincs, melyik az övé. Annyit már kiderítettem a fiúktól, hogy Harry itt lakik a drágának számító negyedben, nem a koleszban. Jól el lehetnek eresztve a szülei. Szembe jött két csinosnak mondható szőkeség. Rögtön tudtam, hogy megkapom az eligazítást.
- Hello! Meg tudnátok mondani, hol lakik Harry Styles? – léptem hozzájuk a kérdésemmel.
- Szia! – köszönt vissza az egyik – Sajnos én nem tudom. – A másik lányra néztem, akinek macska vágású szemeiben megcsillant valami, aztán fülig elvörösödött.
- I…Igen. Harryé a harmadik ház az utolsó sorban. – és a kisutcára mutatott, ami balra elkanyarodott. Lesütötte a szemét, amit nem tudtam másként értelmezni, csak úgy, hogy emlékek lepték el, amitől zavarba jött. Tehát igaz. Harry valóban nagy nőfaló. Ha két véletlenszerűen kiválasztott egyedből egy megvolt neki, akkor az statisztikai algoritmussal átfuttatva is legalább kettő a hetediken. Eszem megáll. Elmosolyodtam.
- Köszönöm. –biccentettem és gyors léptekkel indultam a célom felé.
Mikor odaértem, elbizonytalanodtam. Jobban mondva inamba szállt a bátorságom. És ha tényleg rájött? Ha leordítja a fejemet, vagy ami még rosszabb, bejelenti a dékánnál, hogy zaklatom? Na jó, ez baromság. Tanár vagyok, soha semmilyen kétértelmű célzást nem tettem, miért fajulna így el a helyzet? Mély levegőt vettem, és bekopogtam az ajtón, mert nem láttam csengőt. Valami motoszkálásféle hallatszott, de nem jött válasz.
- Harry? – kérdeztem elég hangosan ahhoz, hogy bentről is meghallják. Lehet, hogy alkalmatlan pillanatban érkeztem? A lány, akinek az sms-étől Harry izgatottan elrohant, épp megkapja a kegyelemdöfést? Ezen elvigyorodtam.
- Egy pillanat! – olyan fojtott volt a hangja, hogy felállt a szőr a tarkómon. Tényleg valami olyanba futottam bele, amibe nem kellett volna. Kezdtem roppant kellemetlenül érezni magam.
- Csak nyugodtan. Nem sietek. – tudtára akartam hozni, hogy ne kapkodjon. Ha az van, amit sejtek, akkor szegény lány legalább hagy öltözzön fel. Nem szeretnék egy félig széttépett topban ácsorgó széttúrt hajú szépséggel szembekerülni az ajtóban. Mintha egy nyögést hallottam volna, de nem voltam benne biztos. Lehet, hogy már beképzelem magamnak ezeket a dolgokat. Egyik lábamról a másikra álltam, és úgy éreztem órák telnek el, mikor lépéseket hallottam közeledni. Aztán újra csend, néhány lélegzetvételnyi, majd kitárult az ajtó.
- Jó napot professzor úr! –ott állt ő, és olyan, de olyan gyönyörű volt, hogy elállt a szavam. Alig tudtam összeszedni magam. A fürtjei szerteszét, elég akadozva lélegzett, az ajkai felduzzadva és nyitva, a szeme úgy csillogott, mintha kifényesítették volna, és az arca két oldalán szabályos körökben arcpír ragyogott. Mint egy angyal egy Leonardo festményről. Nyeltem egy hatalmasat.
- Szervusz Harry! Bocsáss meg, hogy így rád török, de aggasztott, hogy mi van veled. És az előbb a telefonban is olyan furcsa volt a hangod. Szerettem volna meggyőződni róla, hogy nincs-e szükséged esetleg orvosra. – csak most jöttem rá, hogy valószínűleg igazat mondott a rosszulléttel kapcsolatban. Ez a fiú beteg. Lázrózsás arca és felhevült teste rá a bizonyíték.
- Őőő, szerintem nincs nagy baj, Dr. Tomlinson…. De bunkó vagyok. Fáradjon beljebb! – nem tudtam eldönteni, hogy csak udvarias akar lenni, vagy tényleg vágyik a társaságomra. Megint zavarban volt.
- Tényleg nem akarlak zavarni Harry! – adtam még egy esélyt, hogy visszakozzon.
- Nem zavar. Kérem! Igyon velem egy kávét! –felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Képtelen lettem volna otthagyni.
- Hát jó. Köszönöm. – felé mozdultam, ő pedig félreállt, hogy beléphessek. Gyorsan körülnéztem. Iszonyatos kupleráj, mindenhol szétdobált ruhák, üres pizzás, és sörös dobozok. Normális hetero fiú…. egy meleg srácnál általában rend van. Legalábbis nálam az volt…
Mielőtt besétálhattam volna a disznóólba, Harry lépett mellém, és elég erélyesen terelgetett a konyha felé. Nem értettem a logikáját, mert ott is ugyanakkora rendetlenség volt, mint a nappaliban. De mindegy. Ez a kérdés egyáltalán nem foglalkoztatott.